Technológiák és emberek

Nemrégiben egy zártkörű szakmai konferencián vettem részt Seattle-ben és meglepő tanulságokkal szolgált, amikor végiggondoltam az ottani eseményeket. Először is technológiai szempontból sokkal szürkébb volt az esemény, mint a tavalyi. Ez részben érthető is, hiszen a következő 12 hónapban nem várható olyan áttörő jelentőségű termék a piacra, mint volt a Windows Server 2008 egy évvel ezelőtt. A másik fontos észrevétel a hangsúlyok eltolódása volt. Az emlékezetes előadások között egyetlen egy technológiai tartalmú volt (ki más, mint Mark Russinovich?) és legalább kettő, ami teljesen másról: emberekről és kommunikációról szólt.

Amiről Mark beszélt, arról én –egyelőre- nem tehetem ugyanezt. Majd talán valamikor késő tavasszal.

A két “humán” tartalmú előadásról viszont talán fontos hogy szó essen. Az egyik előadás Microsoft-os kollégától teljesen szokatlan hangnemben és tartalommal hangzott el és abszolút kellemes meglepetést okozott (bár kétséges érzelmeket keltett). Micha Kralj, beosztását tekintve architekt, tehát a legmélyebb elméleti szinten foglalkozik szoftverek fejlesztésével. Az előadás viszont egészen másról szólt. Pontosan arról, amit a címe ígért: Hol tart majd az IT 10 év múlva, és miért törődj ezzel? Trendekre és tényekre épülő elemzés volt ez (mégpedig nagyon szellemes és élvezetes formában) arról, hogy mire számítsunk a saját életünk vonatkozásában úgy tíz múlva. Az üzenet pedig több, mint elgondolkodtató: kicsivel ötven felett nagyon valószínű, hogy már nem IT-val fogok foglalkozni vagy legalábbis teljesen más tartalommal, mint most. Az új tartalom kitalálását pedig ideje elkezdeni. Az előadásban kisebb részletek is voltak, amiről érdemes lesz majd szót ejteni, ezt majd időről-időre megteszem itt az IT-s blogban.

A másik előadó Simon Sinek, kommunikációs szakértő. Angol létére már nagyon amerikai, sok tekintetben már amerikai sémák szerint kommunikál és azoknak a sémáknak a hatékony használatára oktat. Volt viszont legalább két tanulsága annak, amit elmondott. Az egyik egy indirekt következtetés, amit leteszteltem a rá következő hét folyamán: mi kelet-európaiak, vagy még inkább mi magyarok nem tudunk/akaruk/merünk hinni dolgokban és lelkesedni dolgokért. Valahogy belénk égetődött egy örökös pesszimizmus és kételkedés. És egyre kevésbbé látszik úgy, hogy ez egy egészséges hozzáállás lenne. Az egy hét során beszéltem mindenféle nemzet képviselőivel: chileivel, belgával, mexikóival, angollal, sőt még orosszal is és egyikükben sem éreztem ilyen mértékű negatív kisugárzást. Azt viszont világosan látom: komoly teljesítmények nem születnek kételkedésből és távolságtartásból, gáncsoskodásból és rosszindulatból. (Erre példa az olimpia is!?)

A másik tanulság egyszerű és kézenfekvő, de ördögi körhöz vezet, ha az előző tanulságra alkalmazzuk. Az embereket kétféle képpen lehet befolyásolni: manipulációval és inspirációval. Az előbbi zajlik ma Magyarországon széltében-hosszában (média, politika és szinte minden nyilvános=családon kívül mutató kapcsolatunk). Ha pedig valaki venné a bátorságot és inspirálni próbálná az embereket, akkor egyszerűen nem értenék, elutasítanák, lehülyéznék, mert annyira nem értik/értjük azt a fajta kommunikációt. Nem értjük, mert nem tudunk azonosulni dolgokkal, nem merünk odaállni valami mellé és még kevésbbé érzelmi kötődést mutatni valami iránt. Itt pedig a kör bezárul: marad a manipuláció, mert azt elfogadjuk, mint kommunikációs formát. Az értelmesebbje persze átlát rajta és elvileg elutasítja, de bőszen alkalmazza maga is, egyszerűen azért, hogy célt érjen (mert ez az egyetlen célravezető mód). És elbukik az inspiráció, mert nem engedjük a sztereotípiákon hízlalt énünket más módon elérni. A spirál pedig csak tekereg-tekereg, csak sajnos lefelé…

Az inspirációra épülő kommunikációra égető szükség lenne, mindenhol ahol egymással szóba állunk. Mert ez az, ami hosszútávú, bizalomra és elfogadásra épülő kapcsolatokat képes építeni. Olyat, amit holnap is vállalni tudok.