Merre kanyarodik az út?

Bátorfi Zsolt kollégám Seattle felé röptében remek cikket írt arról, mi minden várható 2008-ban a Microsoft server platformjait illetően. Úgy látszik a repülés monotonitása és azok a remek zenék, amiket Zsolt hallgatni szokott ismét hatottak, mert remek összefoglalás született, ami ugyanakkor tele van kérdésekkel és várakozással. Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogy a kisgyerekek várják a karácsonyt (főleg, ha már nem az elsőt): tudják, hogy eljön, tudják, hogy jó lesz és biztosan kapnak valamilyen ajándékot, még ha nem is tudják pontosan mit. Legfeljebb reménykednek, hogy azt kapják, amire leginkább vágynak.

Szerintem a hazai üzemeltetői közösség jelentős része ugyanígy várta a Windows Server 2008-at. És a következő néhány bekezdésben nem is igazán az új operációs rendszert szeretném méltatni, azt megtesszük kollégáimmal sokszor, sok helyen. Inkább azokat a gondolataimat osztanám meg, amik arról szólnak, hogyan változik/változhat meg a munkánk, a napi életünk az új rendszer hatására.

Szép dolog ez a virtualizációs történet: érdekes a technológia, az alkalmazás sokféle lehetősége. Szeretek ezzel foglalkozni és másokat is erre bíztatni, és itt most nem jön "de", ahogy az általában jönni szokott. Inkább jön egy "és".

ÉS mostanában el-elgondolkozom azon, hogyan hat majd az egyre terjeszkedő virtualizáció az emberre? Arra az emberre, aki kitalálja, felépíti és üzemelteti. Arra, aki csak használja vagy éppen nem is tud róla, hogy használja. És arra aki, egyre nehezebben tudja eldönteni, hogy mi az az életében ami valóságos, és mi az ami virtuális (tehát csak látszat).

A kérdéskör első felére viszonylag könnyebb válaszokat adni, a magam véleményét most meg is írom. A második kör messzebbre vezet, arról egyszer majd talán a nem szakmai blogomban írok hosszabban.

A Windows Server 2008 egyik legfontosabb technológiai kihatása reményeink szerint a virtualizáció erőteljesebb terjedése lesz (a termék ára is ezért van 30 dollár körül). A technológiai részletek itt és most nem számítanak.

A virtualizáció előbb vagy utóbb meg kell hogy változtassa az üzemeltetői szemléletet. A "hány szerveretek van?" kérdést fel kell hogy váltsa a "mennyi erőforrásotok van?" kérdés. És a válasz természetszerűen összetettebb lesz, hiszen egy egyszerű szám helyett processzor ciklusokat, esetleg gigahertzeket, teraflop-okat mondunk majd, és terabájtos tárkapacitásokat mind diszken, mind memóriában.

Amikor pedig figyelembe vesszük, hogy a Windows Server 2008 immár szolgáltatás modellekben "gondolkodik" és ennek megfelelően épül fel egy-egy kiszolgáló saját szolgáltatás portfóliója, akkor még esetleg zavarba is jövünk. Pedig megint csak "erre kanyarodik az út". Ez a szemléletmód egyre több helyen, egyre több termékben fog megjelenni. (Ahogy már látszik is sok helyen: Exchange és ISA Best Practice Analyzer, SC Configuration Manager - elvárt konfiguráció, SC Operations Manager - egészség modell). Nem szerverekre tervezünk ezentúl, hanem erőforrás blokkokra vagy virtuális kiszolgálókra, a szolgáltatások pedig az általunk megadott szabályok szerint "élik az életüket". Ez a DSI víziója, amivel ha eddig nem is, de most már ideje mindenkinek barátkozni.

Amikor pedig a két történet összeér, akkor az üzemeltetői gondolkodásnak is változnia kell. Az erőforrások véglegesen elszakadnak a fizikai hardvertől. A hideg vas nem lesz más, mint a rendelkezésre álló erőforrások (számítási és tárolási kapacitás, hálózati kapcsolatok stb.) egy fizikai szeletkéje, ami éppen otthont ad bizonyos szolgáltatásoknak: pillanatnyilag és gyakran változóan. A kapacitással pedig valakinek tudatosan gazdálkodni kell, még pedig takarékosan és mértéktartóan. Mindenre kell hogy jusson elegendő, ami kitűzött (üzleti vagy egyéb) célokhoz nélkülözhetetlen, de a szükséges tartalékokon felül egyetlen bájtot, egyetlen processzor ciklust sem használhatunk feleslegesen. Erre szorít majd bennünket az üzleti világ, ami az élesedő piaci verseny miatt minden fillért és centet számon fog tartani és erre kényszerít bennünket a környezet védelme, amiről nyilvánvalóan nem lehet a jövőben "csak" beszélni, mert a végén egy pálma alatt sülünk meg a saját zsírunkban az Andrássy úton.

A jövő üzemeltetői tehát erőforrás készletekben és szolgáltatásokban kell hogy gondolkodjanak a jövőben. Fel fog értékelődni a modell- és szabályalkotási képesség, ami nélkülözhetetlen lesz a szolgáltatások elvárt viselkedésének meghatározásához és a rendellenes viselkedések okainak feltárásához. Ráadásul az egyes modelleket össze kell tudni hangolni, helyesen be kell tudni állítani köztük az elsőbbségi viszonyokat és az arányokat. Nem lesz elegendő tehát a szakmai tapasztalat és a diagnosztikai készség: módszeres mérnöki tudásra lesz szükség, széles látókörre és rugalmas gondolkodásmódra. A jövő új szoftverei jelentős tudást fognak magukkal hozni. Leírják önmagukat, a számukra legoptimálisabb működési környezetet, a nem rendeltetésszerű működés jelenségeit és elhárításuk módját. Ezek az információk a szolgáltatás- és egészségmodellekben rendelkezésre fognak állni. A sok-sok egyedi modellt azonban össze kell majd fogni egy-egy vállalati szintű szupermodellbe (nem Claudia Schiffer-re gondolok :-)), ami minden helyen egyedileg alakul ki, hiszen egyedi az alkalmazott technológiák köre és összetétele (jobb esetben általános modellekből a leghasonlóbbat igazíthatjuk majd a magunk arculatára). A szupermodell lesz az informatikai szolgáltatások alfája és omegája. Olyan összetett informatikai ökoszisztéma megjelenítési formája, amit legalább néhány embernek át kell látnia, hogy érthető legyen a rendszerek viselkedése és követhetőek a benne zajló folyamatok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a rendszer folyamatosan változni fog...

A Windows Server 2008 üzenete tehát szerintem nem pusztán technológiai üzenet, hanem egyben valahol mélyen emberi kérdés is: készen állunk-e a önmagunk folyamatos megváltoztatására? Carpe diem vagy γνῶθι σεαυτόν (gnothi seauton)?